Következtetés az egyesület jövőbeni munkájáról

Végighaladva, tanulmányozva az egyesület történetét, eredményeit és kudarcait, bizakodva, ugyanakkor aggódva nézünk a jövőbe. Bizakodva, hiszen számba véve az eddig elért eredményeket, valóban büszke lehet magára a vezetőség.

Fonyódon sétálgatva, s jobban odafigyelve környezetemre, bármerre tekintek eszembe jutnak az egyesület fáradságos, de mindenképpen sikeres küzdelmei: a főtér, ahol három éve még parkolóőrök szedték a poros aszfalton az autósoktól a pénzt, most teljes pompájában ragyog: az alap díszkövekből van kirakva, középen egy gyönyörű díszkút áll, körülötte vázákban pálmafák és muskátlik. Noha gyakorlatilag ez nem az egyesület érdeme, már évek óta jelezték efféle szándékukat, és eszmei támogatásukban az önkormányzat biztos lehetett.

Számos fásítási akciót indítottak, emlékműveket, szökőkutakat létesítettek a tagok. Nélkülük a palánkvár sem állna, s a várjátékokat sem élvezhetnék az idelátogatók. Persze mindez nem valósulhatott volna meg az önkormányzat pénzügyi támogatása nélkül. Szívembe azonban némi aggodalom is lopódzik, ha az elkövetkezendő évekre gondolok távolba merengve: az eddig elért eredmények valóban kecsegtetőek, de ki, kik viszik tovább mindezt? Hiszen az egyesületi vezetőség néhány aktív tagot beszámítva többnyire - mondjuk ki! - csak saját magára számíthatott. Alapvető probléma az új tagok és a fiatalok hiánya.

Megismerkedve az elnökkel, a titkárral, kiderül, hogy sajnos már ők sem fiatalok. Afelől semmi kétség, míg erejükből kitelik, a lelküket kitéve dolgoznak Fonyódért. De kérdés: lesz-e utánpótlás?

Megfáradt, fátyolos, merengő tekintetükből - noha szemükben még ott lángol valahol a fény, a tenni akarás ereje - szinte kiolvasom a kétségbe esett szavakat: lesz-e jövő? Lesz-e folytatás?

Mindenesetre az egyesület tervei között elsőként az szerepel, hogy megpróbáljanak egy tágabb társadalmi bázist a hatókörükbe vonni: értelmiségieket, fiatalokat, nyugdíjasokat egyaránt. Ténykedéseik most legfőképpen erre a célra irányulnak, s a reménysugár mindig ott dereng, mely arra ösztökél, hogy nem szabad feladni.

Összegzés

Munkám végére érve teljes szívvel állíthatom, hogy tulajdonképpen egy új kis világgal ismerkedtem meg, mely egészen idáig itt zajlott a szemem előtt, de én szinte semmit sem sejtettem róla. Észrevettem az eredményeket, örültem nekik, de igazából nem gondoltam bele, hogy ez mind kinek, kiknek az érdeme, mennyi kudarc állhatott mögötte.

Most, hogy ezügyben kutatásokat végeztem, informálódtam, és - noha csak minimális, felületi szinten - bepillantást nyertem a testület életébe, működésébe, más szemmel nézek körül a városban, és a szószoros értelmében csodálom ezeket az embereket, akik az egyesület szorgos tagjaiként véghezvittek egyszerű dolgokat.

Remélhetőleg sikerül mindazokra a kérdésekre, tényezőkre reagálnom, választ adnom, melyeket dolgozatom bevezető részében vetettem fel.

A teljesség igénye nélkül, de törekedve a részletek tanulmányozására, feldolgozására is, próbáltam a témát minden szempontból érinteni, kidolgozni. Feltehetőleg az olvasó is gyarapodott némi ismeretanyaggal Fonyódot és az egyesület történetét tekintve, és - rövid időre is - belépnie ebbe a külön "mikrokozmoszba".

Ezúton mondok köszönetet munkám segítségéhez Csutorás László egyesületi elnök és Dr. Szűcs Imre egyesületi titkár útbaigazító segítségéért és, hogy rendelkezésemre bocsátották az egyesület irattárát kutatásaim céljára.

Előző - Tartalom - Következő